Juraj
Karpiš z INESS v rozhovore pre denník Új Szó dňa 18.10. 2008 rozprával
a príčinách a možných následkoch globálnej finančnej krízy.
Az Egyesült Államokból szétsugárzó pénzpiaci válság, ami
egyre inkább érezteti hatását a gazdaságok teljesítményében is, az elmúlt
hetekben elérte Európát. Mára pedig már Szlovákia ajtaján kopogtat a lassuló
autóipari termelés, a magasabb banki hitelkamatok képében. Mik voltak a krízis
kiváltó okai, miképpen formálja világunkat, és milyen hatásokat gyakorol
Szlovákiára?
Az
Egyesült Államokból kiinduló, mára pusztító hatásúvá növekedő pénzpiaci válság
kiváltó okairól eddig viszonylag kevés szó esett. Ha meg akarjuk vizsgálni a
gyökereket, akkor vissza kell mennünk egészen az 1990-es évek végéig, amikor
internetlázban égett a világ.
Valóban, az interneten alapuló cégek
értéke irreális magasságokba emelkedett, majd amikor ez a lufi kipukkant, az
Egyesült Államok gazdaságának növekedése megtorpant. Erre az ottani szövetségi
jegybank szerepét betöltő Fed úgy reagált, hogy az alapkamatot hallatlanul
alacsony szintre szállította le. Az alacsony alapkamat miatt olcsóvá vált a
pénz és a hitelezés, ettől várták a gazdasági motor újraindulását. A Fed 13
hónapig 1 százalékon tartotta az alapkamatot, sőt összesen 33 hónapon át 1,75
százalék alatt volt a szint, ami gyakorlatilag példátlan jelenség. A taktika
viszont bevált, a bankok pumpálták az olcsó pénzt a gazdaságba, a piacokra. A
pénz pedig befektetési piacokat keres, és most a fő csapásirány nem a
részvények vásárlása volt, hanem az ingatlanpiaci vásárlások. Némi állami nyomásra
a bankok olyan embereknek is könnyedén, minimális ellenőrzés mellett
folyósítottak jelzáloghitelt, akik egyébként, normális körülmények között ezt
nem kapták volna meg. Az izmos jelzáloghitelezés megnövelte az ingatlanok árát.
A két, félig állami jelzálogfolyósító társaság (Fannie Mae és Freddie Mac) az
évek során folyamatosan felvásárolta a jelzálogpapírokat, követeléseket, majd
egyéb értékpapírokkal úgymond „becsomagolta” őket, és továbbadta a
követeléseket a befektetési bankoknak. A befektetési bankok pedig
továbbpasszolták a kereskedelmi pénzintézeteknek, így az európaiaknak is.
Összegezve, az ügyfél az egyik pénzintézettől jutott a hitelhez, ám a
törlesztést már egészen másnak folyósította, ami megnehezítette a
tisztánlátást, az ellenőrzést. Mindez éveken át tartott.
Máris
bonyolódik a helyzet, pedig még csak most jön a csattanó.
Mivel félig állami pénzintézetek kezdték
árulni a hitelcsomagokat, ami mögött kimondatlanul is ott áll az Egyesült
Államok kormánya, ezért mindenki szinte vakon vásárolt belőlük, többek között
más államok is. Vagyis előfordulhat az az eset, hogy mondjuk egy Missouri
állambeli polgár már Kína felé tartozik. Még ez is rendben lenne, az igazi
bökkenő az ellenőrzés elhanyagolásánál mutatkozott meg. Ebben ludasak a
bankárok, az állami pénzügyi felügyeleti szervek, továbbá a rangos
hitelminősítő intézetek is, amelyek kiosztották a kockázatmentességet garantáló
jó osztályzatokat, miközben nem vizsgálták meg, mennyire biztos a követelések
behajtása. Az utóbbi szereplő esetében komoly erkölcsi problémával állunk
szemben, ugyanis a hitelminősítők nem egyszer azért adtak az indokoltnál jobb
osztályzatot egy-egy pénzügyi termékre, hogy a produktum kibocsátója máskor is
őket bízza meg a minősítéssel. Ezzel viszont hamis információkat küldtek a
befektetőknek, tovább súlyosbítva a helyzetet. Egy idő után az amerikai
ingatlanpiac szárnyalása megtorpant, sőt visszájára fordult, a jelzáloghitelt
felvevők törlesztési morálja romlott, sokan a fizetésképtelenség határára
kerültek. Mára az értékpapírokból összeállított bonyolult pénzügyi csomagok
„megfertőződtek”, elértéktelenedtek, ami óriási leírásokhoz vezet a bankok
főkönyveiben. Most pedig hiányzik a készpénz a világpiacról, ami jelenleg abban
a 18 millió amerikai lakásban, házban testesül meg, ami az ingatlanlufi
kipukkanása után üresen vagy kifizetetlenül áll. Összegezve a történteket, az
eredendő bűnt abban látom, hogy az ezredforduló környékén az interneten alapuló
cégek összeomlását követően a szövetségi jegybank elképesztő nagyságú olcsó pénzt
dobott a piacra, ami a fent vázolt láncreakciót indította be.
A
tőzsdék bukása, a nagybankok pánikszerű államosítása, a kormányok által
sebtében összehozott monumentális pénzügyi mentőcsomagok láttán egyesek máris a
kapitalizmus mély válságáról, a piac láthatatlan kezének bénultságáról
értekeznek. Szerkezeti hibáról vagy véletlenszerű kisiklásról van szó?
A bankok működését meglehetősen jól
szabályozzák, bár igaz, az amerikai befektetési bankok e téren némileg kilógnak
a sorból. A kontroll fontos, bizonyára lehet tovább csiszolni, jobban be kell
vizsgálni a bonyolult pénzügyi termékek kockázatát. A kapitalizmus képes a
korrekcióra, ám ez mindig fájdalmas, mert elbocsátásokkal, gyárbezárásokkal,
átmeneti lelassulással jár. Az Egyesült Államok polgárai a hosszú évek
túlköltekezése után most takarékosabb életmódra lesznek kénytelenek átállni,
ami viszont egyben azt is jelenti, hogy a világ első számú felvevőpiaca
beszűkül, nehezebb idők jönnek az exportőrök számára. Az állami mentőcsomagok
bevetése, amelyek összértéke már túllépte az 1,6 billió eurót, csak lassítják a
tisztulási folyamatot. Morális szempontból sem szerencsés államosítani a
veszteségeket. Arról nem is szólva, hogy ilyen óriási összeg majd más
területekről fog hiányozni. A kapitalizmus lényege az anyagi
felelősségvállalás, vagyis az államosítás nem a megfelelő válasz a problémára.
Az
ekkora méretű globális átrendeződés tektonikus mozgásokat idézhet elő a
világpolitikában is. Milyen geopolitikai következményei lehetnek a mostani
válságnak?
A jelenséget gazdasági oldaláról
közelítem meg. Az Egyesült Államok óriási pénzügyi veszteségeket szenvedett el,
ami nyilvánvalóan gyengíti pozícióját, másrészt növeli a külföldtől való
függését. Tegyük hozzá, a kölcsönös függés eredményeként például Kína is
megszenvedheti a válságot, hiszen az ázsiai állam az amerikai államkötvények
első számú vásárlója, legalább 1,4 billió dollárja fekszik amerikai papírokban.
A krízis nyilvánvalóan hatni fog az USA külpolitikájára. Emellett komoly
kockázatot látok a most erősödő államosítási hullámban, mivel a lépés
folyományaként merevvé válhatnak a piacok, másrészt a piaci tényezők politikai
érdekeknek lesznek kitéve. A hullámverés az Európai Uniót sem kerüli el.
Például feszültséggerjesztő lehet az a tény, hogy az eurózónában ugyan közös a
fizetőeszköz, azonban több pénzpolitikai koncepció van érvényben – az egyik
állam esetlegesen rossz döntése kihatással lehet az eurózóna többi tagjára is.
Ezek
után evezzünk hazai vizekre. A szlovákiai bankok vezetői nem győzik hangsúlyozni,
hogy nincsenek problémáik, a pénzhiány sem érezhető, működésüket nem
befolyásolják a viharos történések.
A hazai pénzpiac szereplőiből nem a
kincstári optimizmus beszél. A bankok döntően az itteni piacon fektették be a
tőkéjüket, a már toxikussá vált amerikai papírokból nem vásároltak. Az más
kérdés viszont, hogy a külföldi anyabankok egyikét-másikát meglegyintette a
válság szele, azonban a Szlovák Nemzeti Bank azt állítja, figyeli a
pénzátutalásokat, vagyis nem engedi, hogy az itteni pénzintézeteket esetleg
kiszipolyozzák. A honi bankok konzervatív hitelpolitikát folytatnak, jobban
átvilágítják az ügyfeleket, a bentragadt kölcsönök aránya is alacsony.
Összességében valóban megnyugtató a kép, ám a globálissá váló készpénzhiány
miatt a kedvezőtlen hatások begyűrűzhetnek, mégpedig a valamivel magasabb
hitelkamatok képében.
A
viharos időkben biztos kikötőnek tűnhet számunkra az eurózóna pénze. A környező
visegrádi országokban irigykedve néznek ránk, hogy jövőre átvesszük a
stabilitás szigetének számító eurót. Ön is így látja?
Nem értek teljesen egyet a főárammal,
azokkal, akik az euróban csak az előnyöket látják. Tény, az euróhoz rögzített
korona árfolyama az utóbbi napokban helytállt, ám nézzünk előre! 2009
januárjában egészséges, kellő tőkeellátottságú bankjainkkal belépünk az
eurózónába, ahol számos beteg, állami támaszra szoruló pénzintézet van. Nos, az
nem megy a fejembe, hogy miért segít rajtunk az eurózóna, hiszen az unión
végigsöprő bankmentő akciók tetemes költségét szétteríthetik, vagyis nekünk is
állnunk kell a számlát.
A
Fico-kormány a pénzpiaci viharokra hivatkozva november derekától újra megnyitja
a második nyugdíjpillért. Milyen veszélyeket hordoz magában e lépés?
A miniszterelnök már a válság kitörése
előtt bő két héttel a magánpénztárak újbóli megnyitása mellett állt ki, vagyis
csupán ürügy a krízisre hivatkozni. Tény, napjainkban a II. pillérben
takarékoskodók egy része veszít, ám hosszútávfutásról van szó, hiszen
legkevesebb 15 évig kell takarékoskodni a magán nyugdíjrendszerben. Egyszeri
megingásból nem érdemes hosszabb távra szóló következtetéseket levonni. Vajon
miért lenne biztonságosabb az első, azaz az állami nyugdíjpillér? Hiszen ennek
finanszírozása egyre nehezebben fenntartható. Egyáltalán nem tisztességes, hogy
az állami nyugdíjfolyósítás gondjait a magán nyugdíjrendszer megcsapolásával
akarják orvosolni.
Mit
hoz a jövő? Mennyire érzi meg Szlovákia a lelassuló világgazdaság negatív
hatását?
Nekünk elemzőknek nincs kristálygömbünk
– ahogyan Ján Počiatek pénzügyminiszter fogalmazott. Ezért pontos számokkal
természetesen nem tudok szolgálni. Ami bizonyos, az Egyesült Államok már
recesszióban van, az Európai Unió növekedése is gyakorlatilag leállt. A
felsorolt negatív hatásokat tükröznie kellett volna a héten kormányzati szinten
elfogadott 2009-es állami költségvetésnek is. Konzervatív, visszafogott,
kimondottan óvatos adatokból kellett volna kiindulni, és nem ragaszkodni a 6 és
fél százalékos gazdasági ütemhez. Az adóbevételek alakulásánál is felfelé
tolták a lécet. Ahelyett, hogy készülnénk a böjti időkre, a kabinet bőkezű,
nagyon szociálisnak mondott költségvetési tervvel rukkolt elő. Ha nem tudtunk
takarékoskodni a nagy lendület éveiben, akkor hogyan fogunk a szűkülő
exportpiacok, a lassuló ütem mellett? Ezért félő, hogy a célhiány nehezen lesz
tartható. Mindenképpen a visszafogottságot hiányolom, ne most beszéljenek
széles nyomtávú vasút építéséről, új atomreaktorokról és egyéb pénznyelő
programokról.
Ebben
a helyzetben mit tanácsol a polgároknak?
Az embereknek semmi okuk nincs a
pánikra. Továbbra is úgy éljenek, ahogyan eddig, azzal a különbséggel, hogy a
korábbinál jobban gondolják végig a nagyobb kiadásokat. Mindenképpen érdemes
elkerülni a túl nagy adósság vállalását. Arra is kell gondolni, hogy esetleg
nőhet a munkanélküliség, márpedig ha nem biztos az állás, akkor jobb
visszafogottabban élni. Lapuk olvasóinak nem érdemes Magyarország helyzetéből
kiindulniuk, mert déli szomszédunk pénzügyi helyzete sokkal ingatagabb, az
ottani problémákkal nekünk nem kell megküzdenünk. Életünket aszerint rendezzük
be, hogy a viharos gazdasági növekedés évei után most lassuló pályára áll a
világ.
Sidó H Zoltán
